Hőség

Az ég tüzes bársonykalap,
lángol, mint a pokolkatlan szája,
a levegő forró, mégis teli szájjal harap,
és bár van a külvilágnak valamiféle bája,
felforr a velő a homlokcsont mögött,
és egy percre sem csitul, szürke zaj az elme.
A nyomás nyomán gazzal minden benőtt,
amióta elhagyta élete szerelme,
pedig volt pár hónap, reményteli,
vagy esetleg egy-két éve is talán;
mára útja néha már pokolbeli;
rémárnyképeket nézeget éjgödrei falán.

Öreg. Lassan mozdul, mint ólom, elnehezedett,
és minden változástól már előre fél:
jót nem hozhat, rosszat meg úgysem vihet,
és egyre csak dühöng az a bolond szél,
amely már minden ismert emberséget  annulál,
látszólag legalább. Ha értené!
Agyában a szenny az alpárinak gazsulál;
elitista lenne? Jobbat nem remél.

A Sátán üvölt fejében folyton,
vagy megőrült szeráfok kara
harsonázik, és rángatja acéldróton,
hogy ideje lenne elmenni végre haza,
bár régtől tudja, ahol az otthon,
a haza ugyanott nem található.
Ha nem itt, a Földön, talán majd a Holdon.
És a hőségben csak szakad a hó.

Több éve már szakad, állandóan esik,
talán csak fejében, legbelül;
szétzilálódott falak közt belső szemek lesik,
és kacagják: haha! Mégsem élsz emberül!
Bár mi az, úgy élni?
Szépen, nemesen, és talán még boldogan is?

Persze: nem félni, bátornak lenni,
de hogyan, ha az egész lét hamis,
csaló és megcsalatott, hitehagyott?
Vagy a struggle for being  az igaz,
amit már Darwin láttatott?
A győztes mindig szívósabb? Ő a gaz?

Folyik a víz a hát közepén,
már a váltókon döccen a vonat,
persze, kín, a sosem volt temegén,
az ég folyton tüzes bársonykalap,
amely velőt rothaszt a fejben,
és csomósodó hajhullást okoz,
olyan, mintha légylárva zizeg tejben.
A múló idő minden kínt felfokoz.