Egy való-hasadásban
tűnik tova az idő,
hogyha az agyakban sár van,
gondolatot-nyelő.
Élhet-e lélek a falban,
hiszen hallanak ott a fülek.
Közöttük éltem? Haltam?
Túléltem? De minek?
Most is nő a pszichózis -
vagy csak átalakult?
Újabb agygyanta-dózis
formál embert vadul.
Csiszol újra golyóra.
Barázdákat simít,
Immúnissá tesz jóra,
szürkít, elkeserít.
A búvár harangon kívül
egyre nő a nyomás.
Az én soha nem kint ül.
Frusztrált. Haragot ás.
Nagyra nőttek az orrok.
Ritkul erre a lég,
és a fazék nem fortyog,
nem veti le fedelét.
Naggyá nőtt fenekekkel
lett tele kéklő egünk.
Hogyha az ember felkel,
csak néz: nincs elegünk?
Kiesett néhány évünk,
épül újra jövőnk:
még csoda az, hogy élünk,
bár fogy már levegőnk.
Szenny potyog ránk az égből,
csak duzzad a csatorna-ár.
Magunkkal cipeljük régről,
újra nagy lesz az ár.
Egy való-hasadásban
tova tűnt két évtized.
Gyermeked, meg a társad,
kamattal fizeti meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.