és az jár a fejemben,
hogy talán hat éves lehettem,
és a Vihar-hegy oldalában
négykézláb másztam a bozótban,
a hóban csúszkálva föl,
a hegytetőre, kesztyűm átázott,
kezeim majd lefagytak, és
szinte könnyeim potyogtak,
amikor apám értem nyúlt,
megfogta meleg kezével kezemet,
hogy magával húzzon
a vízszintesen száguldó hópelyhek között,
de most a televízió előtt ül,
és egyik meccsről a másikra kapcsol,
amelyeket már nem is lát jól,
és nem is érdekli annyira,
mint amikor még huszonöt éve
nem volt ilyen üres, csendes a lakás,
mielőtt anyám bement volna egy hétre
a kórházba kivizsgálásra.
Keveset beszélünk,
már nem érdekli, mi van a munkahelyemen,
én meg nem mondom, mi van otthon,
csak az unokáimról mesélek,
és nincsen sör, hogy megkínáljon,
és másodszor is abbahagyta a dohányzást,
amire anyám halála után szokott vissza,
és csak halvány emléke érződik
a szobában az egykor magát mindenbe beleevő
füstszagnak, és hallgatom,
hogy megint feltöltődnie kell
- pacemaker-elem ellenőrzés lesz -
a jövő héten,
és arra gondolok,
hogy én nem leszek ennyire idős
sohasem.
*Philip Larkin: Silk Cut
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.