Spirálban

Milyen hamar az út végére érünk!
Még hisszük, talán előttünk a nagyja,
de szívünk egy-egy dobbanását már kihagyja;
a tavaszra várunk, de ősz vége az évszak,
amely a mi várunk. A tél szele szétcsap
olykor a gondolatok között,
s mint akibe a fagy beleköltözött,
megdidereg az ember.
Pedig messze még a december,
még ott zöldell a faágon a levél,
és minden hajtja fülbe, súgja: legyél,
hisz nem voltál még eddig sohasem,
csak egy pillanatig talán, amit a lét odaken,
ha kifekszel néha asztalán.

Tavasz. Ezzel kezdődik az év.
Ha márciussal az ember vízre száll,
május végére talán révbe ér,
és mire a nyári Hold dagad éjjel feje felett,
már hangosan mondja, ne várj soká, megyek!
És hirtelen, mint a napfogyatkozás
tűnik el a fény, támad homály,
csak tántorog, vergődik a hajós
mint örvény és sziklafok között,
keskeny lépcsőn csúszkál, imbolyog
keserves, sötét mélység fölött,
amelyből ráásít a fekete gyötrelem:
rossz úton járok, rosszul vezettem életem,
és most már késő: lehullt a levél,
az ág elszáradt, a válaszút vissza nem tér,
a hajó elment. A füst tán látszik még
a láthatáron, míg szét nem fújja a szél.

Aztán november. Az ág már halott.
Csak egy szem száraz levelet ringatott
tegnap a tar bokrokon a szél.
Mára megjött a fehér halál. Végleg itt a tél.