Pablo Neruda: Óda a sóhoz

This salt
in the salt cellar
I once saw in the salt mines.
I know
you won't
believe me
but
it sings
salt sings, the skin
of the salt mines
sings
with a mouth smothered
by the earth.
I shivered in those
solitudes
when I heard
the voice
of
the salt
in the desert.
Near Antofagasta
the nitrous
pampa
resounds:
a
broken
v oice,
a mournful
song.

In its caves
the salt moans, mountain
of buried light,
translucent cathedral,
crystal of the sea, oblivion
of the waves.
And then on every table
in the world,
salt,
we see your piquant
powder
sprinkling
vital light
upon
our food.
Preserver
of the ancient
holds of ships,
discoverer
on
the high seas,
earliest
sailor
of the unknown, shifting
byways of the foam.
Dust of the sea, in you
the tongue receives a kiss
from ocean night:
taste imparts to every seasoned
dish your ocean essence;
the smallest,
miniature
wave from the saltcellar
reveals to us
more than domestic whiteness;
in it, we taste infinitude.



Óda a sóhoz
Pablo Neruda

Ezt a sót,
a sópincében,
egyszer láttam a sóbányában.
Tudom,
hogy majd
nem hiszel nekem,
de
tényleg sódalokat
énekel,
a sóbányák bőre
földdel eltömött szájjal
énekel.
Borzongtam
abban a magányban
amikor hallottam
a só
hangját
a sivatagban.
Antofagasta mellett,
a salétromos
síkság
zeng:
egy
megtört
hangon,
gyászos
ének szól.

A só kesereg
barlangjaiban,
az eltemetett fény hegyei,
áttetsző katedrálisok,
a tenger,
az elfeledett hullámok
kristályai.
És a világ
minden asztalán
ott a só,
a pikáns por,
hogy
életteli fénnyel
szórjuk meg
vele
ételünket.
Az ősi hajók
rakterének megtartója,
a végtelen tenger  felfedezője,
az ismeretlen
legkorábbi
tengerésze,
amely az áramlatokon siklott.
A tenger pora, tebenned
a nyelv
az éj óceánjának csókját fogadja:
része vagy
minden ismert íznek,
te lényege az óceánnak,
a sóbánya
lekisebb,
miniatűr hulláma
többet tár fel nekünk,
mint a legtudósabb bölcsesség,
benne a végtelenséget ízleljük.