2017. június 13., kedd

Szurokfolyam



Amint a gépem előtt ültem egy délután,
az ég színe kékből bíborba fordult.
A napkorong leereszkedett már Budán,
az égre meg ezernyi sötét madár tódult.

Ablakomra közülük egy fekete holló szállt le,
tollászkodni kezdett ott párkányomon;
megkocogtatta csőrével az üveget egypárszor,
majd karcot húzott rajta,
amíg a sötétség az ég boltozatára felosont.
Csőre csikorgó hangja szőrt borzolt fel hátamon,
az éppen égre tápászkodott Hold arca elfakult,
és az utca kövezete
hömpölygő szurokfolyóvá vált.

Csak néztem ezt a rémítő jelenetet
a zárt ablakon keresztül,
és gépeltem gépembe a fenti fejezetet,
érezvén, vállamon súlyos kereszt ül,
mert nem tudom értelmezni a jeleket,
és mert szobámban csak én vagyok egyedül,
nincsen, aki megfejthetné nekem ezeket.

A holló még ütött egyet az ablaküvegen,
s egy körbe rajzolt, kerek foltja vált annak köddé;
a lyukon kénes szag áradt szobámba, és idegen
lett minden; nem volt ismerős többé,

átalakultak a házak előtti ecetfák,
görcsösen nyúlt semmi felé águk,
földre le hullott mind a levél róluk feketén,
nem volt vita vagy hangos szó közöttük immár.
Tudta mind, semmi szükség nincsen rájuk,
és nekem nem volt vezetőm,
csukva az ajtóm; nem jön rajta virág be,
hogy vinne magával:

nem szólt a madár: „soha már”,
mint mondta Poe versében volt,
bár én tudtam: „te szamár!
Még élő vagy, még nem vagy holt!”
„Nem te mentél máshová,
a más jött ide el érted,
de nem jutsz innen el tovább,
mert az okát nem érted.”

Vagy a madár mondta volna?
Minden olyan sötét;
hogy véget ért a tegnap, a holnap
másutt issza majd sörét.

Még kalapál a kezem betűt keresgélve.
Azóta keveset eszem.
Ezt nem tehetem többé félre.

Hogy' volt csak még tovább?
Zavaros az emlék,
olyan, mintha ostobább,
vagy feledékeny lennék;
tisztán nem, csak tükörben
látom azt a képet,
homályosan, de tudom:
eltört minden épet.

De volt-e ép itt valami
valaha is eddig?
Nem tudom. Nem hallani a holló-dalt...
de nem is tetszik...
Pedig nem szólt a madár,
csak csikorgott a csőre,
ahogy' a lyukon munkált,
s készen volt egy-kettőre.

A résen át a szobámba ömlött a miazma,
(szurok?), körbe folyt, és hiába
szóltam, „Na! Mi az? Na!”, 
Nyaldosta az ágy lábát – oda menekültem,
és egy álló éjen át
kuporogva ültem
rajta felhúzott lábbal:
a padlóhoz ne érjek!
Vagy mégis szólt madár dal?
Harsogott egy ének:
Holló mondta: „Soha már” -
de ezt Poe-tól hallom.
A többi fújta: „Te szamár!
Jobb ezen a parton?
Pedig vár már a ladik.”
„Még maradnék", szóltam,
„kellene kis haladék,
és ez nem csak szólam:
még nincs meg a rézpénzem!
Hogyan is mehetnék?!
Egy darabig még nézem:
sötétek az esték.”

S minek mindez?
Jól tudom, félre csúszott régen.
Nem találom vezető csillagom az égen,
elfedi a félhomály...,
meg nem is kerestem,
amióta a bozótban szörnyen eltévedtem.

Visszahúz a sűrű bozót,
pedig repíthetne,
hogyha nem egy megkönnyezett
múlt tátogna benne.
És a jövő?
Oly sivár, mint a szurok ott kint?
Az ember – én – majd kivár,
de csak a halál int.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.