Szurokfolyam

Amint a gépem előtt ültem egy délután,

az ég színe kékből bíborba fordult.

A napkorong leereszkedett már Budán,

az égre meg ezernyi sötét madár tódult.

Ablakomra közülük egy fekete holló szállt le,

tollászkodni kezdett ott párkányomon;

megkocogtatta csőrével az üveget egypárszor,

majd karcot húzott rajta,

amíg a sötétség az ég boltozatára felosont.

Csőre csikorgó hangja szőrt borzolt fel hátamon,

az éppen égre tápászkodott Hold arca elfakult,

és az utca kövezete
hömpölygő szurokfolyóvá vált.

Csak néztem ezt a rémítő jelenetet

a zárt ablakon keresztül,

és gépeltem gépembe a fenti fejezetet,

érezvén, vállamon súlyos kereszt ül,

mert nem tudom értelmezni a jeleket,

és mert szobámban csak én vagyok egyedül,

nincsen, aki megfejthetné nekem ezeket.

A holló még ütött egyet az ablaküvegen,

s egy körbe rajzolt, kerek foltja vált annak köddé;

a lyukon kénes szag áradt szobámba, és idegen

lett minden; nem volt ismerős többé,

átalakultak a házak előtti ecetfák,

görcsösen nyúlt semmi felé águk,

le, a földre lehullott mind a levél róluk feketén,

nem volt vita vagy hangos szó közöttük immár.

Tudta mind, semmi szükség nincsen rájuk,

és nekem nem volt vezetőm,

csukva az ajtóm; nem jön rajta virág be,

hogy vinne magával:

nem szólt a madár: „soha már”,

mint mondta Poe versében volt,

bár én tudtam: „te szamár!

Még élő vagy, még nem vagy holt!”

„Nem te mentél máshová,

a más jött ide el érted,

de nem jutsz innen el tovább,

mert az okát nem érted.”

Vagy a madár mondta volna?

Minden olyan sötét;

hogy véget ért a tegnap, a holnap

másutt issza majd sörét.

Még kalapál a kezem betűt keresgélve.

Azóta keveset eszem.

Ezt nem tehetem többé félre.

Hogy' volt csak még tovább?

Zavaros az emlék,

olyan, mintha ostobább,

vagy feledékeny lennék;

tisztán nem, csak tükörben

látom azt a képet,

homályosan, de tudom:

eltört minden épet.

De volt-e ép itt valami

valaha is eddig?

Nem tudom. Nem hallani a holló-dalt...

de nem is tetszik...

Pedig nem szólt a madár,
csak csikorgott a csőre,

ahogy' a lyukon munkált,
s készen volt egy-kettőre.

A résen át a szobámba ömlött a miazma,

(szurok?), körbe folyt, és hiába
szóltam, „Na! Mi az? Na!”, 

Nyaldosta az ágy lábát – oda menekültem,

és egy álló éjen át
kuporogva ültem

rajta felhúzott lábbal:

a padlóhoz ne érjek!

Vagy mégis szólt madár dal?

Harsogott egy ének:

Holló mondta: „Soha már” -

de ezt Poe-tól hallom.

A többi fújta: „Te szamár!

Jobb ezen a parton?

Pedig vár már a ladik.”

„Még maradnék", szóltam,

„kellene kis haladék,

és ez nem csak szólam:

még nincs meg a rézpénzem!
Hogyan is mehetnék?!

Egy darabig még nézem:

sötétek az esték.”

S minek mindez?

Jól tudom, félre csúszott régen.

Nem találom vezető csillagom az égen,

elfedi a félhomály...,
meg nem is kerestem,

amióta a bozótban szörnyen eltévedtem.

Visszahúz a sűrű bozót,
pedig repíthetne,

hogyha nem egy megkönnyezett

múlt tátogna benne.

És a jövő?

Oly sivár, mint a szurok ott kint?

Az ember – én – majd kivár,

de csak a halál int.