Úgy pattogott lenn, a műkövön,
akárcsak a habzó, friss gyümölcsbor:
szétszalad, még vissza sem köszön.
Mint vízesés, gurult le a lépcsőn,
mint tavaszi zápor, kopogott
a földszinten, liftaknában. Későn
volt, a hölgy már nem is kapkodott,
hisz' így gurul el tőlünk a szépség,
szalad messzire a szerelem,
ha nem lehet többé semmi kétség,
hiába már mind a küzdelem;
szakadt, ami összefűzött nemrég
egy gyöngysorba téged énvelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.