meztelen mellén szinte zokogott.
Évek szenvedése vált hirtelen köddé,
szerelme mégsem látott holnapot.
Úgy csókolta szinte, akár aki ételt,
és gyógyitalt e csókoktól remél,
mint a szomjazó, aki oázist képzelt
ott, ahol csak homokot fúj a szél.
Úgy teltek a percek, ahogyan csak telnek
a maguk monoton rendje szerint.
Füstbe mentek álmok, a gyönyörű tervek.
A Teremtő már másfele tekint.
Úgy sodort el mindent, mintha meg sem állna,
az idő, akár egy jeges folyó.
Bömbölhetne is, vagy lassan csordogálna:
az emlék egy fénylő üveggolyó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.