ide taszíttattam, tudom, hogy mi végre
nincsen irgalom.
Éjsötétben járok sűrű rengetegben,
vad, lidérces álmok űznek folyton engem,
hajt a fájdalom.
Fal felé fordulva, mint anyátlan árva
árnyékokba bújva, csúf dobozba zárva
megyek utamon.
Acsarogva élve, jót nem is remélve
a jövőtől félve, néha feleszmélve
bűnöm vállalom.
Kettős bűnben élve gyáván, szeretetlen,
bánatot elfojtva, szívemen kegyetlen
kemény kéreg ül;
örömből bánatba, a magánytól félve
magamba zárva, bár nem egyedül élve
mégsem emberül.
Gödörből vonyítom kínomat az égre.
Nem várok már többé sem jóra sem szépre,
amíg a világ,
hiába lesz minden fa, márvány faragvány
síromon, ha létem száraz sivatagján
nem hajt már virág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.