Ellen Bryant Voigt: Lecke

(fordítás)

Amikor anyám,
aki kisgyereket tanított negyven éven át,
feltett egy kérdést,
már mindig tudta a választ.
A "szeretnél-e" azt jelentette,
hogy szeretnél. A "lennél-e szíves",
volt a másik, a "nem gondolod" pedig
úgy szólt, ahogyan a "nem gondolod,
hogy már hajat kellene vágatnod?"
kérdésben.

Úgyhogy, amikor abban a fehér szobában,
azon a szigorú ágyon azt mondta,
"szeretnéd-e látni?",
a kezei már a nyakánál jártak,
hogy kioldják a köpenyt,
le sem pillantva oda,
ahol a varratok nyüzsögtek melle helyén,
hanem egyenesen a szemembe nézve.

Azt tettem, amit mindig:
nem zokogtam fel - ő sosem zokogott -
hanem csak arcomat változtattam kedvesen falfehérré,
hogy bármit írhatott rá ismét,
amit csak szeretett volna.


Lesson by Ellen Bryant Voigt

Whenever my mother, who taught
small children forty years,
asked a question, she
already knew the answer.
"Would you like to" meant
you would. "Shall we" was
another, and "Don't you think."
As in "Don't you think
it's time you cut your hair."

So when, in the bare room,
in the strict bed, she said,
"You want to see?" her hands
were busy at her neckline,
untying the robe, not looking
down at it, stitches
bristling where the breast
had been, but straight at me.

I did what I always did:
not weep --she never wept--
and made my face a kindly
whitewashed wall, so she
could write, again, whatever
she wanted there.