A semmi szele süvít a sorokból ismét.
Sorra eltűnnek a fényes csillagok,
várni, hogy fölkap, megcsiszol, vagy elfúj innét,
mielőtt megtudhatnám, hogy ki vagyok.
Hajó az ágy. A tengeren lebeg.
A homokdűnék sora alatta végtelen;
hiába kérdem folyton létem, csak hebeg,
mint hebrefrén. Amit mond, képtelen.
Csak csurran-csöppen a gondolat;
folyton a semmit fejem.
Elhagyom mind az élet-gondokat,
mert nincs mire: kiürült fejem.
Pedig tudom, nem a lét a semmi.
Ez nem az a színtelen közeg,
ez másik szagtalan, oda menni
menekülés magadtól, nem ütközet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.