hogy a házban apja fekszik, nyújtva, asztalon.
A fájdalmat, ha akarnám, se tudnám
elűzni, de nem is akarhatom.
Letelt már a gyászidő is végül.
Kalapomat lecserélhetném.
Az ember bőre szinte belekékül,
hogyha, mint én, marad ilyen vén.
Nyakba hámot, jármot a vállra.
Ostor nincs, de húzd a szekeret!
Más lét többé úgysem fog már hadra,
mint amelyik végül eltemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.