Hajnalban keltünk, akár a tömeg,
s míg testek között lökődtünk buszon,
- mindig zsúfoltak voltak, szűkösek -,
egyre mondtuk, jaj, mennyire únom!
Mindig ugyanaz az esztergapad,
a vetélő is ugyanúgy szalad,
a szövőszék mellett kösd be hajad,
nyolc órán át majd nyűdd csak a vasat!
A szombat szürke, akár a hétfő,
és még vasárnap sincsen pihenés:
az építkezéshez még kell két fő,
a fizetés pedig nagyon kevés.
Árkot ásni csákánnyal hétszámra,
tégláról-téglára rakni falat.
Nem volt szükség ehhez tudományra,
hittük, a világ jó felé halad.
Nosztalgia? Fiatalok voltunk,
ott buzgott bennünk még a tetterő;
ha bedöglött, autót is toltunk,
bátor volt mindünk de nem vakmerő.
Nem hiszem, hogy csak illúzió volt:
hit, és egy nagy kísérlet volt csupán,
összedőlt: lelkünkön ne legyen folt,
s ne szomorkodjunk elmúltán bután!
Elment, akárcsak a fiatalság,
tovatűnt, mint egy fényes pillanat.
Jövőnk akkor is, mint ma, elcsalták.
A szabadságra remény sem maradt.
Most hajnalban kelünk, mint a tömeg,
de munkánkból megélni már nem tudunk.
Új uraink is buták, dölyfösek.
Amerre visznek, az lesz az utunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.