Kétezer ötvenháromban
egyedül ülök egy váróban.
Mellettem ül szerelmesem,
az, aki már rég nincs velem.
Felidézzük az emlékeket.
Ő lesz, aki majd eltemet,
most is olyan karcsú, kecses.
nem fogtak rajta a telek.
Hogy volt, elmeséli nekem,
amikor még ott a hegyen
egymáséi lettünk végre,
és együtt néztünk az égre.
Kedvesem rég halott, tudom.
Egyedül ülök a padon,
mégis itt van ő is velem,
és újraélem az életem.
Megölelném, fáj a karom.
Megcsókolnám: nem akarom.
Átfúj rajta már a szél is:
hologram. Szeretem mégis?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.