Éktelen égen sodródó Nap,
hideg szélben didergő hónap.
Dérrel bevont a fakolostor,
amelyben a lélek kolompol.
Száraz ágak levelek híján.
Szél süvöltöz a lelkek hídján.
Véget ért már a nyár, jön a tél.
A fagyban az élet elalél.
A tavasz már messzire tőlünk,
csak saját leveinkben fővünk.
Tűz ég, de csak a bogrács alatt,
a szív-melegből ennyi maradt.
Véget ér majd lassan az élet.
Már nem a holnapoknak élek.
Zúzmara lepi a csipkebokrot,
hogy lehet így az ember boldog?
Szó nem szól már a sivatagban.
A kőtáblát kézhez sem kaptam.
Kihűlt köröttünk már az ég is,
a hóban tovább megyünk mégis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.