A ficamos nőt, aki sántít; a Dunát, ahogyan árad.
A kínt, ami gyomron vág és hirtelen görnyeszt hétrét,
amikor már saját elméd sem marad várad.
Le akarom írni a gémeskutat a pusztán,
hogyan árad abból a bűz, a dögtetemé,
mint retteg a lét, jaj, a holnapot, csak megúsznám!,
és hogy' vacog ágyakban úgy éjfél felé.
Le akarom írni, hogy mindegy még a kín is,
amikor az ember néha lebegve lép,
hogy a képzelet olykor olyan világba elvisz,
hogy elhalványul minden templomi kép.
S le akarom írni, milyen a bíbor hajnal,
ha egy vonatablakból a bozót fölött ragyog,
s, hogy hiszem,'a boldogság sem járhat mindig bajjal,
még akkor sem, ha csupán ember vagyok.
hogyan árad abból a bűz, a dögtetemé,
mint retteg a lét, jaj, a holnapot, csak megúsznám!,
és hogy' vacog ágyakban úgy éjfél felé.
Le akarom írni, hogy mindegy még a kín is,
amikor az ember néha lebegve lép,
hogy a képzelet olykor olyan világba elvisz,
hogy elhalványul minden templomi kép.
S le akarom írni, milyen a bíbor hajnal,
ha egy vonatablakból a bozót fölött ragyog,
s, hogy hiszem,'a boldogság sem járhat mindig bajjal,
még akkor sem, ha csupán ember vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.