Bill Evanst hallgatok egy szürke nap végén.
A zongorahangok kisimítják a felborzolt idegeket.
A zenét el sem kezdve hagytam abba én.
Mások zenéje az, amely beburkol, magába temet.
Egész nap a folyóirattal küszködtem,
nem értem, miért mondják, hogy szétesett a lap.
Én nem látom szétesttnek, nem jött könnyen,
de az én képernyőm nem alap?
Este van, úgy gondoltam, olvasok,
vagy talán még írok is valamit.
Téma ugyan számomra volna sok,
csak van-e olyan ember, akit
felvillanyoz, ha arról olvashat verset,
hogy Bill Evans szól a hangszórókból?
Pedig ezzel a zenével is csak nyerhet
bárki, aki undorodik már a hamis szótól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.