Gyávaság

Láttam (és hallottam) egy embert
a villamoson, aki kiabált
egy kisgyerekkel, talán a fiával,
és pofon is legyintette.

A kisfiú majdnem elesett mellette,
de nem sírt fel hangosan,
csak a könnyek eredtek meg szeméből
és folytak végig csendesen arcán.

Rajtam kívül senki nem látszott
észrevenni az esetet;
mindenkinek éppen az ablakon kívül volt
éppen valami megfigyelni valója,

vagy éppen akkor kapott üzenetet
a telefonon,
éppen lapozott egyet
a kezében tartott könyvben.

Amikor az ember észrevette,
hogy szúrósan nézem,
rám nézett, és
a következőket mondta:

Mi van papa? Nem tetszik,
hogy nyakon csaptam a fiamat?
Csinálni akarsz valamit
ezzel kapcsolatban?

Nekem eszembe jutott,
hogyan legyintettem szájon egyszer
kislányomat, és ettől
hogyan harapott rá szája szélére.

Amikor a villamos megállt,
mégis leszálltam róla
a következő megállónál,
és inkább megvártam a következőt.

Vagy húsz centivel és tíz kilóval
volt nagyobb nálam, és
vagy harminc évvel fiatalabb,
de ez nem ment föl a gyávaság alól.

Most itthon ülök,
és ezt a verset írom az esetről.
De mondta valaha is valaki,
hogy a versek megváltoztathatják a világot?