kimosta belőlem arcod.
Már csak mint álom, merülsz föl néha
emlékeim között.
Már évekkel ezelőtt végleg
feladtam a harcot.
A hiány helyébe aztán
a szürke űr költözött.
Lassan lehajlik az élet;
a pálya íve végül földet ér.
Ilyen tapasztalat után nem téved,
az ember ölelést már nem remél.
Mozdulatlanok az ágak
kint, az ablakom előtt.
Az őszi ég kékje
világít át most rajtuk,
meg se rebben a sok
sárgászöld levél.
A nyíl, amelyet a pöttöm istenség
szívembe belelőtt,
beletörött,
ott korhadt el a csonkja.
Hagyjuk!
Örüljön, aki ily élményt megél!
Már arcod, hangod is kimosta
belőlem az egyre gyorsabban folyó idő;
alakod a múlt homályán
még néha átdereng,
mint egy madár,
ha jár az ágak között,
amelyeken pár fonnyadt, puha, sárga levél
ritmusra leng.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.