Állandóan azt hallotta, olvasta, milyen nagyszerűek a versei, mennyire igaz, amit ír és milyen átérezhető. Mennyire jól kezeli a szavakat, milyen szépen csengenek a rímek, és hogy mindig egyedi a stílusa: olyan dolgokat versel meg, am,elyek másnak eszébe sem jutnának.
Elküldött egy-két versét egy-két lapnak, ahonnan egy év múlva sem kapott választ, de továbbra is áradt felé az elismerés. Közben érezte, menthetetlenül beleragadt az önismétlésbe, ráadásul amit ír, azt százszor, ezerszer megírták már előtte, sokkal kifejezőbben, sokkal árnyaltabban és pőlasztikusabban, mint amire ő valaha is képes lesz.
Olvasgatta a kortársakat: ő is milyen csodálatos szókapcsolatokat talál szinte minden versében. Milyen árnyaltak annak is a jelzői, az ő versei meg - noha szinte szkköztelenül ír - azonnal a szívig hatolnak.
Próbálta utánozni a stílust - persze nem direktben, annál több esze volt -, de rá kellett jönnie, erre ő képtelen.
Próbált nem az ő kurva nagy bánatáról írni: időről-időre elővett-egy-egy társadalmi problémát, lehetőleg időtlent - hiszen a "nagyok", mint József Attila például, szintén írtak ilyeneket, egy költőnek elhivatottnak kell lennie, nem fordíthat hátat a társadalmi iszonyoknak! Írt a sajtószabadságról, a hajléktalanságról, a világ eltorzult pofájáról, sőt, még arról is, hogy ő maga is milyen eltorzult ebben az egész eltorzult mindenségben.
Általában csak leírta az első sort, és már jöttek is a gondolatok, ritmusosan, mindegy, rondó- vagy szonett formában, megbicsakló tercinákban, vagy szonáta-formára összerakott szakaszokban, ahogy adódott, de soha nem volt vele elégedett.
De már föl sem nézett a Parnasszus csúcsára, hiszen az egyre távolabb menekült tőle, minél jobban erőlködött volna elérni. Talán így is van rendjén, gondolta, és elővett egy új kötetet, hogy ötletet merítsen belőle a legközelebbi verséhez. Már tudta, a legközelebbi írás tagadni fogja azt, ami most megtetszik neki: mindent fordítva tartalmaz, nehogy fölismerhető legyen. Bár annyira nem félt a plágium-vádtól: egyrészt az emberek - főleg az írók és költők - nagy része nem olvas sokat, másrészt pedig ki olvasgatja a múlt század elejének és közepének elfelejtett amerikai költőit, akiknek verseit le sem fordította senki magyarra! Ráadásul úgysem azokat írja meg újra, úgyis csak az ötlet az, ami lendületet ad a következő írásának.
Mi lenne, ha most rövid prózát írna? Mondjuk az imént olvasott írás antitézisét: mondjuk legyen a címe: elérhetetlen messzeségben, és persze ez a messzeség vonatkozzon a Parnasszus tőle mért távolságára!
Annyi mindent kitaláltak már őseink, rímet, dallamot s ilyeneket, hogy nekünk már úgy néz ki semmi se maradt kitalálni való... alkotó lévén az ember, szeretne ő is feltalálni valamit, ezért néha jó lenne elfeledni őseink kultúráját. Nem veszélyeztetné eredetünket a feledés, sőt, kitalálván újból a dolgokat, csak alátámassza azt. És milyen jó érzés az. (persze, ez megint csak egy elkeseredett agymenésem...)
VálaszTörlés