Őszi délután

Kellemes az idő, mintha tavasz lenne.

A langyos levegő még simogat egyre.

Bár a Nap fenn ragyog, tűzben már nem égek,

mind, akik boldogok, a párjukkal élnek.

Rozsdás a hegyoldal: zöld, barna, meg sárga.

Már nem nagyon sok van életemből hátra.

Mind lehull a levél, eljönnek a fagyok,

a tél már bennem él: olyan árva vagyok.

Haj, pedig volt egyszer, nem is olyan régen,

fénylő Nap, mint ékszer ragyogott az égen!

Izzó sugarával, tűzzel szúrt szívembe,

Felégette lánggal. Pernyét hagyott benne.

Kihűlnek a napok, kihunynak a fények.

Miért ilyen mocsok az emberi élet?

Ha már ragyogott ránk fénylő Nap világa,

miért kell készüljünk sötét éjszakára?