Végtelen mélységek fölött járok,
és nincsen, aki megtartana engem.
Sötétséggel feltelve az árok,
belenézve a szívem visszaretten.
Mintha üvegpallón lépkedne lábam,
reccsen meg a való talpaim alatt.
Mindig szakadékperemen álltam;
a part eltűnt mára, csak a sötét maradt.
Leomlottak a hidak mind mögöttem,
a kezdethez visszatérni nem lehet.
Hogy merre megyek, azzal nem törődtem,
majd igaz útra vezetnek az egek,
de most csak a sötétség van előttem.
Szívem retten, bármily bátor is legyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.