2015. november 2., hétfő

Én még ma is jobbnak tartom a táncot

Vannak, akik a kosárlabdára esküsznek;
például huszadik századi harcosoknak nevezi
a bronzbőrű, fiatal indián fiúkat Sherman Alexie,
bár megjegyzi, hogy páran a sivatagban feküsznek.

Én szebbnek tartom a férfitáncot,
főként a legvirtuózabb formájú magyart,
amelyet Erdélyben jártak, lerázva mind a láncot,
nem tűrve szaggató agyart,
de szép az andalúziai flamenco is,
zenéjében jókora arab beütéssel,
és a balkániakhoz is kell kurázsi,
hogy tartsd az ütemet, ne essél széjjel.

Persze változnak az idők,
ma talán már nem népszerű a tánc nálunk,
néha azt sem tudjuk, hogy mit csinálunk,
amióta pár újabb generáció kinőtt,
és a hajviselet sem az a vállig érő lobonc,
mint volt vagy harminc év előtt,
amikor még nem kapkodtam a levegőt,
és nem volt még az évek száma ilyen kolonc.

Kosárlabda nálunk nem megy,
a grundon kevesen rúgják a bőrt,
a focicsapat külföldön folyton csak lebőg,
hiába a gázsi és az ingyenjegy.

Most a Walt Whitman védelmében íródott vershez
hasonlóan fel kellene hoznom egy magyar költőt,
hogy áthidaljak egypár emberöltőt
tisztelegve emlékének. E tervhez
valami jó fordulatot kellene találni.
Az nem lehetne akármi.
Ha nem költő, hát legyen Vasvári!

Valami tánc kellene , hátha
emlékeztetne Vasvári Pálra,
aki a Szabadságharchoz verbuvált.
Fiatalokat, tánccal.
Mert akkor még az dukált.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.