Jól tudom, hogy nem szabadna
halálról írni énnekem.
Boldog életről dalolva
szállna messze énekem.
Kishitű vagyok és gyáva,
így nem írok másként:
verset dalolok, hiába,
feloldozásként.
Bennem senki semmit nem lát,
ami én vagyok,
járjam bár a sötét utcát,
vagy ahol Nap ragyog.
Rímbe is hiába írod
minden kínodat,
ha más szerelmét sosem bírod,
nem lehetsz szabad.
Hisz ez az élet a tiéd lett,
hogy az éjtől sose félj.
Aki kellett, vele éled,
bár az érzés nem mély.
Örömtelen az életed,
már így is marad.
Hiába kergetsz éjeken
meddő vágyakat.
Várni bármi változást
magában oly kevés,
hisz minden álom szerteszáll,
ha jő az ébredés.
S míg csodára vártam,
véget ért az élet,
minden színes álmom
szürkeségemé lett.
Hogy újra látlak még,
reméltem hasztalan.
Hiába kék az ég,
az élet elrohan.
Nem volt sohase még
szerelem, mint az enyém,
olyan nemes, oly szép,
de lám, a sors kemény.
Ha csalfa sors, vagy gonosz számla
támad ellened,
szerteszáll a bátorságod?
Újra összeszedd!
Csapdahelyzet foglya vagy,
és nincs sehol kiút?
Bátorságod legyen nagy,
de sose játssz hiút!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.