Az igásbarmok véreset vizelnek,
a férfiakból fekete vér csorog.
A házak mögött sötétek a kertek,
szél se' rebben, a malom sem forog.
Az egész tájra mintha ráült volna
az a ragadós, nyomasztó félelem;
a Nap lemegy, s már nem lesz többé holnap.
De lehet, hogy csak agyam játszik velem.
Nincsen jövőm. Már a múltam sem biztos.
Vajon ott álltam én is a domb alatt,
hol felszegezve halt meg az a Krisztosz,
és mellébe dárdát döfött egy alak?
Már nem tudom. A világ elsötétül.
A Nap vajon még fölkel holnap végül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.