A pusztulatban élek évek óta.
Tar mezőimen süvít a szél.
Rég nem hallik itt már a vidám nóta,
a táj tavaszt jövőre sem remél.
A háztetőkön híja a cserépnek.
A téli hólé rajta becsorog.
A kintornások erre nem zenélnek,
részeg itt már rég nem tántorog.
A csarnok néma. Gépek nem dohognak.
Az ablaküveg homályos, repedt.
Nincs jövője munkának, dolognak,
az élet nálunk fojtó rettenet.
Menekülni, futni kéne innen,
de visszatart, hogy ez itt a hazánk.
Ha nem adunk fel első szóra mindent,
érhetünk még jobb időt talán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.