mintha munkába mennék, oda.
Sötét dzsungel volt a lelkem,
fojtó, kusza, és fájón ostoba.
Tudom, hogy a dzsungel képet
felhasználta egy nálam nagyobb,
mert átélt ő is ilyen sötétet,
mint amilyenben most én vagyok.
Nem találom az utat a fényre.
Dante bolygott így a Kapu előtt.
Nincs okom örömre, reményre,
felirata már a szívemre nőtt.
Vezetőm elment tőlem végleg,
megbántottam őt, hát itt hagyott.
s én a sötétben várom a szépet,
az emberit, és a holnapot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.