Szabad hazában szabadon

Ez az a "másik" történet, ami az eszemben jár egy jó ideje, bár volt már, hogy elfeledtem egy időre. Előre bocsátom, hogy különösebb "célom" nincsen közlésével, de nem akarom, hogy elszálljon teljes egészében, mert amellett, hogy saját naivitásomat tükrözi, számomra ez volt az a pillanat, amikor nem csak "tükör által, homályosan", hanem a maga pőre valóságában pillantottam bele hazám működésének zsigereibe.
Most, hogy nekilátok leírni, döbbenek rá, nem tudok visszaemlékezni, mikor is történt ez a történet. Maradjunk annyiban, hogy a 70-es évek közepén jártunk, és én valamiféle táborban voltam almát szedni a felső Tisza vidékén (már amit mostanság itthon felső Tiszának nevezhetünk). A második hét végére esett egy unokahúgom lakodalma, amelyre a családunk hivatalos volt az ország átellenes végében lévő Csurgóra. Ezért én egy nappal a tábor vége előtt Budapestre utaztam, hogy másnap tovább mehessek, mert szüleimet egyik nagybátyám családja vitte el már péntek reggel, de én nem fértem volna be már a kocsiba, így az volt a terv, hogy vonaton megyek utánuk.
Igen ám, de mire szombaton reggel fölébredtem, minden normális vonat elment. Ja kérem, eléggé későn "találtam elaludni".  Így dél elmúlt, mire vonatra szálltam Szombathely felé, ahonnan busszal terveztem tovább menni. Ahogyan elhagytuk a Balatont, határőrök szálltak a vonatra, és végigigazolták a - ki tudja, milyen szempontok szerint - gyanúsnak talált embereket. Például engem is. Kérdezték, hova megyek, mondtam, hogy Nagykanizsára, onnan busszal csurgóra lakodalomba. A személyi igazolványom mellé rögtön adtam a meghívót is, hogy erre a címre megyek, és hogy várnak. Nem kekeckedtek, hanem tovább mentek. Ahogyan befutott a vonat Kanizsára és leszálltam az állomáson, egy kis mitugrász határőr hadnagy - lehetett tán 2 évvel idősebb nálam - és egy kíséretében lévő határőr - ő fegyveres volt - lépett hozzám. Bevillantotta a BM-es igazolványát, arra emlékszem, hogy egy piros csíkkal volt átlósan áthúzva, és elkérte az enyémet. Mármint a személyimet. Közben kérdezte, hova tartok. Neki is mondtam, hogy Csurgóra az unokahúgom esküvőjére. Erre közölt velem, hogy menjek utána. A kísérő pedig beállt mögém, így libasorban masíroztunk be az állomás épületbe. Úgy emlékszem, a fő várócsarnok egyik sarkában volt egy ajtó, ami úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy gyalulatlan, göcsörtös deszkákból volt összeróva, átlósan rájuk szegezett deszka tartotta össze őket, szabályosan, mint a jobb budik ajtaját a kert végében. Ezen az ajtóm ment előre a hadnagyocska. Ahogy beléptünk rajta, a kísérőm kint maradt, de az ajtó másik oldalán megláttam egy páncélszekrény méretű embert, aki ahogyan becsukta mögöttünk az ajtót, beállt elé, enyhe terpesben, készenlétben. Nyilván arra készült fel, hogy a veszélyes rendszerellenség esetleg kitöréssel próbálkozik. Az ajtótól egy lépcső vezetett fölfelé, ha jól emlékszem, jobbra elkanyarodva, és ablakai nem voltak az egy ember szélességű lépcsőháznak, csak alulról, a deszkaajtó résein a várócsarnokból szűrődött be a fény, de azért nem volt koromsötét. A lépcső tetején egy üres iroda-félébe jutottunk. Egy íróasztal volt az ajtóval szemközti fal előtt, a mögötte lévő falon egy a "Magyar Népköztársaság" közigazgatási térképe lógott - pont olyan, vagy legalábbis igen hasonló a földrajz órákról ismerthez. Az asztal mögött egy tiszt ült, a rendfokozatára már nem emlékszem, lehet, akkor sem jegyeztem meg, mert meg kell vallanom, kezdtem beszarni. Nem tudtam, miért, és mi történik. Alighanem még középiskolás lehettem, ha most jól belegondolok.
Az asztalon egy az ócskábbik kémfilmekből és a "Tavasz tizenhét pillanatá"-hoz hasonló vackokból ismerős ernyős olvasólámpa volt, amivel a gyanusított szemébe lehet világítani, miközben a cigarettafüstöt az arcába kell fújni... A szobában - bár odakint harsogó nyári délután volt - félhomály uralkodott, mert a balra lévő falon ugyan volt két ablak, de a vászonroló mindkettőn olyannyira le volt húzva, hogy kívülről egy árva fénycsík sem hatolt be rajta, és az egyetlen fényforrás ez a lámpa volt. Volt még az asztalon egy piros színű telefon is, aminek különös jellegzetessége volt, hogy nem volt rajta tárcsa.
A kihallgatás során, miután ellenőrizte a tiszt, hogy jól tudom-e nevemet, anyám nevét születési dőmet és lakcímemet, amit ő a személyimből puskázott ki magának, ő is megkérdezte, hova megyek, minek jöttem, és mit akarok. Neki is elmondtam, hogy Csurgóra megyek az unokahúgom esküvőjére. Ezután jöttek a keresztkérdések: Hogy hívják a családot, miért egyedül utazom, és csurgón pontosan hol is lesz az esküvő. Tudnak-e róla a szüleim, hogy oda utazom, és egyáltalán tud-e róla valaki, hogy most hol vagyok? Mondtam neki, hogy csak annyit tudok, hogy Csurgó föterén van egy vendéglő, ott várnak, a család nevét nem tudom, mert az unokahúgom Füredről megy férjhez csurgóra, így az ő családja - akiket ismerek, nem számít, egyébként is tucatnév. A szüleim tegnap autóval oda mentek, stb... De van-e, aki mindezt igazolni is tudja? van-e valaki otthon nálunk, és van-e telefonunk?
Na most. talán más pontosabban belövi az időpontot, hogy mikor lehetett Magyarországon automata hívásokat bonyolítani először telefonon. Én tudom, hogy amikor otthonról valamelyik vidéki rokonnal beszéltünk telefonon, ritkán, abban az időben még nem a rokont, hanem a postát hívtuk fel, majd mintegy húsz perc várakozás után csörögtek vissza a postáról, hpgy kapcsoltáka kért számot. Ebben az esetben ez nem így ment.
Miután közöltem a tiszttel, hogy a szüleim és testvérem nincs otthon, de van egy hetven év körüli nagyanyám, a tiszt fölvette a kagylót, és beéeszólt, hogy kéri a .... számot. Két perc múlva a nagyanyámmal beszélt. (Kellett a két perc nagyanyámnak, mire a kis szobából, vagy a konyhából a telefonhoz ért). Kérdezte tőle, tudja-e hol van az unokája? Háromszor kérdezte meg, mire a nagyanyám megértette, hogy mire kíváncsi, de akkor közölte vele, hogy ő úgy tudja, Csurgón vagyok, lakodalomban, mert miért, a tiszt úrnak valami más információja van, és mi baj történt, és... Alig tudta megnyugtatni.
Elengedtek, simán, mielőtt jól "megmosta a fejemet" a pasas: hogyan lehet valaki ilyen felelőtlen, hogy így elinduljon otthonról, hogy azt sem tudja, kikhez megy, pontosan hova megy, és igazolni sem tudja, mert mi lett volna, ha nincs otthon a nagyanyám, aki igazolt....
Felbátorodva már meg mertem kérdezni, mielőtt eljöttem, hogy merre kell menni az autóbusz állomásra, amit el is magyarázott - nem bonyolult, de eléggé ritkán jártam addig Nagykanizsán.
Persze már csak az utcán jutott eszembe, hogy de hiszen a zakóm belső zsebében ott van a meghívó a csurgói címmel, a vőlegény nevével, talán még telefonszám is található benne a táviratcím mellett...
Tényleg meg voltam ijedve, na.
A buszpályaudvarra érve, miután - természetesen - a pénztárak zárva voltak, az "Információ" ajtó mögött ugyan ült valaki, vagy három méterre az ablaktól, de rám sem hederített, és a menetrendből hiába próbáltam kideríteni, hogy melyik állásból indul busz Csurgó felé - nem igazán volt tapasztalatom távolsági busz menetrendekkel - odamentem az egyetlen értelmesebbnek tűnő párhoz, akik a néhány csellengő utas közül a legreménytelibbnek látszottak. Egy kimenő ruhában lévő katona beszélgetett ott egy busz mellett egy hasonló korú fiatalemberrel. Köszöntem nekik, és udvariasan megtudakoltam, mondanák meg, hogyan tudhatom meg, milyen autóbusszal jutok el innen Csurgóra.
Válasz helyett a civil ruhás fiatalember bemutatta a már ismert, piros sávos átlóval áthúzott BM igazolványát, és miután - ezúttal ő - hagyta, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem, cserébe elkérte az én igazolványomat. Mondtam neki, hogy a pályaudvaron a kollégái már ellenőriztek, de azt mondta, nem baj, menjek csak vele. Elmentünk valamiféle forgalmi irodához, nem tudom van-e még Szombathelyen a busz pályaudvaron ilyen, úgy él az emlékeiben, mintha egy ftorony lett volna, egy emeleti üvegablakos irodával. Oda ment be az ürge, engem meg kint hagyott a határőrrel, aki szerintem nem volt szolgálatban, bár most már sok minden részlet kiesett, nagyon meg nem óhajtok hozzákölteni.
Valószínűleg tényleg az állomási BM-esekkel beszélhetett telefonon a civilruhás BM-es, mert nemsokára visszaadta az igazolványomat, sőt udvariasan azt is megmutatták, melyik buszra kell szálljak. Közölték velem, hogy ugyan közvetlen járat nem megy Csurgóra, de egy csatlakozás van, ami megvárja ezt a Pécsre(!) induló járatot, és egyébként is, szóltak a kalauznak, szóljon nekem, hol kell átszállnom.
Pénzem kb annyi volt, hogy az útiköltségre elég legyen odáig, hiszen vissza már rokonokkal mentem volna, autóval az előzetes tervek szerint. Megváltottam teahát a jegyemet a bekötő elágazóig, és én is megkértem a kalauzt, szóljon, mikor kell leszállnom. A busz elindult, ment, megállt, újra ment, megállt, már ahogyan a távolsági buszok szoktak. A délutánból közben este lett, majd még estébb, a szürkületből sötét... , amikor egyszer csak egy megállónál minden utas fölállt, elindult az ajtó felé, és kiszállt a buszból, utánuk a kalauz és a sofőr is, majd mindannyian irányt vettek a megállóban lévő vendéglátóipari egység felé. Utolérve a kalauzt, megkérdeztem tőlem, messze van-e még a csurgói csatlakozás, ahol le kell szállnom, és egyébként most mi történik?
Erre a fejéhez kapva mondta, hogy elfelejtett szólni, olyan sokan voltak, egy faluval előbb kellett volna leszállnom, és hogy a mai utolsó járat onnan az a busz volt, amire nem szálltam át...
Gőzöm sincs, ma sem, hol voltam ebben a pillanatban széles e hazában, csak annyit tudok, hogy valahol Kanizsa és Pécs között félúton, egy kocsma előtt, durván egy 50-60 Km-es buszjegyre elegendő pénzzel a zsebemben. Kitalálni sem tudtam, mit csináljak.
Egy, a buszmegállóban álló, idősebb hölggyel beszélgetve meséltem neki a sztorit. Alighanem, azt próbáltam megkérdezni tőle, van-e valami mód innen Csurgóra eljutni. Azt tanácsolta, miután semmi más lehetőséget nem látott, menjek vissza a szembe jövő busszal - amire az a busz várt,  amivel eddig jöttem - Kanizsára, aztán meglátom, mit tudok tenni. Esetleg kerítek egy taxit, és elvitetem magam Csurgóra. Dehát csak annyi pénzem van, ami épp elég Szombathelyig a buszjegyre! Majd csak kifizetik a szüleim Csurgón, ha végre odaérek...
Így is lett. Visszamentem Nagykanizsára a busszal, ahol a hölgy azt is megmutatta, hol van a taxi droszt, és - ugye, kicsi a világ, - szólt a taxisofőrnak, hogy vigyen el Csurgóra: ismerte a sofőrt.
No azért ehhez kellett egy kis szerencs, meg bizalom. Az első "taxis" gyilkosság óta még nem telt el egy-két évnél több, és mondta a hölgy is, meg a taxisofőr is, hogy ha én állítottam volna meg bármelyik kocsit Kanizsán, ki nem visznek a városból...
Így azonban - hogy-hogynem - a kedves hölgy szavára hajlandó elvinni. Soha sem tudom meg, kik voltak ezek az emberek, akik segítettek rajtam. Ekkor már igencsak meg voltam ijedve. Mi lesz, ha nincs is ilyen vendéglő Csurgón? Mi lesz, ha van, de tök sötét, minden zárva, mire odaérünk? Pénzem egy szál sem, a viteldíjamat sem tudom kifizetni, nemhogy hazamenni...
Hamar odaértünk az elágazáshoz, a taxis tudta az utat, rákanyarodtunk a Csurgó felé vezető bekötő útra - azért én eredetileg azt gondoltam, legalább Nagykanizsáról közvetlen buszjárat megy ide - amikor egyszer csak zseblámpával körözni kezdtek előttünk. A taxi megállt, két határőr járőr az országúton, az egyik az én oldalamon lépett az ablakhoz.
Szólnia sem kellett, tekertem le az ablakot, adtam ki rajta a személyi igazolványomat és mellé az esküvői meghívót, mondván, hogy lakodalomba megyek, ide, csurgóra, a főtéri vendéglőbe....
Megnézte a személyiben a képet, meg engem, visszaadta a papírokat, és intett, hogy mehetünk.
El nem tudtam képzelni, mi történt.
Ezután esemény nélkül odaértünk. A násznép a levest fejezte be éppen, mikor megkésve bár, de megérkeztem a lakodalomba. A taxist kifizettük, és ezután tudtam csak meg, miért engedtek be ilyen simán Csurgóra.
Nagybátyám és a szüleim kikombinálták, hogy csak azzal a busszal jöhettem, amivel valójában jöttem is, és kijöttek elém az elágazóig autóval. Miután nem szálltam le a buszról, úgy kalkuláltak, hogy valami miatt lekéstem a buszt - késett a vonat vagy valami hasonló. Vissza, Csurgóra menet igazoltatta őket a határőr járőr, akiknek szóltak, hogy ha másfél-két óra múlva egy taxi jön egy fiatalemberrel, aki azt állítja, Csurgóra jön, lakodalomba, nyugodtan engedjék tovább, mert valóban Csurgóra jön, lakodalomba. Azok meg egy órával később engem igazoltattak.