Elfeledem, hogy milyen is lehet a lét.
Mint riadóban, szólnak nekem a kürtök,
s visszhangot hallok, távoli, nagy falét.
Nem szeretem, ha a sötét erői jőnek,
mégis újból odáig húz a szív,
inkább mennék föl, vártára őrnek;
arra várok, hogy valaki meghív.
Állandóan az éjszaka peremén járok,
és mellettem egyre nő a sötét;
folyton mélyül és vonz a szörnyű árok,
s a Nap már távolodóban járja körét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.