ott virít a kerti asztalon.
Ha nem ölelne szorosan karom,
gyümölcse-fosztott, árva tő maradsz.
Marad tehát neked pohárban óbor,
s míg elmerengsz a könyveid felett,
- ma délután az eső sem esett -,
szíved álma égbe szálló, kóbor.
Még édes vágyad hívna, mint a nektár
vonzza méhek dünnyögő raját,
de senki sem feledheti baját:
nem élsz soká! Zárna már a kaptár!
Az őszi ég ott fenn ma még azúr,
még telt pohárral dőzsölnél sokat,
s nem is taszítanál el másokat,
a tél is eljön: az lesz majd az úr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.