bár sajátomért dolgozott kezem.
Sok dologra létem nem adott módot,
de félelmem nem volt, hogy nem eszem.
Nem loptam, nem csaltam meg másokat,
nem ítéltek el soha semmiért.
Hülyék csúfolták dalolásomat,
és hiába kérdeztem, hogy miért.
Tanultam, így lettem, ami vagyok.
Életemért mindig megdolgoztam,
medál nyakamban holnap sem ragyog,
de sosem éltem nyomorban, koszban.
Elmondhatom így magamról tehát,
hogy én a szerencse fia lettem:
mindig cukorral iszom a teát,
bár rumot bele ritkán kevertem.
Nem volt még olyan kor itt a Földön,
amikor ily jól élhettem volna,
mint, amelyben életemet töltöm.
Hát nem jogos semmi panasznóta.
Jól tudom, hogy a vég már közeleg:
nagyszerű korunk hamar véget ér;
éhezik millió öreg, gyerek,
és egyre szűkösebb lesz a kenyér.
Emelhetsz majd követ szakadásig,
törhet bozótot másnak majd kezed,
elméd a gondba hiába vásik,
ha munkád hasznát nem élvezheted.
Hisz' munka sincs, bár dolog temérdek,
amíg csak van e Földön éhező,
és kenyértől foszt meg szájat érdek,
míg gyommal virít a parlag-mező.
Még olvasok könyvet, bár egyre ritkábban.
A bozótirtással is foglalatoskodom.
Magamnak jegyzem föl rímes írásban
azt, amin néha elgondolkozom.
Maholnap a Könyv sem lesz a régi;
új kezek írnak újra ma régi igét.
Bár az ember származása sosem volt égi,
mégis szeretünk minden hazug mesét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.