Ez itt egy oszlopfő, és ott a gólya.
Pózna-végen hangosan kelepel,
mintha halált szórna minden halandóra
géppisztoly-csőre. Nincs, ami elemel
a napok zajából, mert mérgez,
amiben bízol, akit szeretsz.
Luxus az együttérzés. Bűn a bocsánat.
Holnapra a ganaj lesz csillogó ékszerünk,
de fitymáló szó el ne hagyja szádat!
Mert ez az, ami úgy kell nekünk.
Fragmentumokra széteső, csörömpölő világ!
Szakadt zacskójából kihulló, száraz kenyér,
törésből leskelő kés, amely kivág
szemétbe mindent, ami még szívedbe befér.
Ez itt a burjánzó dzsungel, a Jancsi kertje.
Arcok merednek rád lombok közül,
már nem kérdik tőled, vajon szeretsz-e
páncélod nélkül élni, meztelenül.
Már gólya sincs a kéményen többé,
elvitte fészkét a tűzrendelet,
kocsikerékre, oszlopra, köddé
vált, vélt szerelmeidre él még az emlékezet?
Egy CD-nyi nóta, amott egy fénykép.
Digitálisan feljavíttatott.
Ami fontos lenne, végképp
semmivé vált, örökre elhagyott.
Fragmentumokra széteső, mozaik-világ,
ez az, ami megmarad nekünk.
Francia park? Angol? Dzsungel? Mindent kirág
az enyészet, még mielőtt elmegyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.