hogy mindent szétrág a múltba forduló idő,
Gioconda mosolyából végül marad a képkeret,
és a halálba az ember lassan belenő,
hogy lábát miként töri a hajléktalan a jégen,
és a rettegést, hogy ne én csússzak le oda,
hogy remény volt, de a hiány már nagyon régen
itt van.
Vagy, hogy csak én vagyok ostoba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.