míg az idő fátyla el nem takarta
a szemedben úgy csillanó fényeket,
mint csillan füvön a hajnali harmat.
Még ma is karjaimat fonnám reád,
de egyre távolodsz, magasabbra, fel,
bár én el nem érhetlek többé tehát,
de emléked is ölelést érdemel.
Melleidre csókoltam Holdat és Napot.
Ragyogjanak rajta másnak fényesen,
nekem emléked, amelyet itt hagyott
szerelmed, maradt halálig, édesem.
Mind elfoszlott már a bűn és a bánat,
a vágy emléke megmaradt utánad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.