Nyugtalanság kavarog bennem,
mint fotoszférában a napvihar.
Csak sötét foltban enged lennem,
és kívülről tán eltakar
minden alant fénylő pontot,
bárhogy' izzik a mélyben lent.
Kikerülni nem ad módot,
ami fogva tart idebent.
Pedig mélyben van a gyökér,
a megszaladt magfúzió,
a mágnesviharból kitér
minden repülő, hajó,
ha a napfoltoknak száma
nő, csak nő a gyötrelem.
A részecskék új hulláma
pusztít, vakít. Idegen.
Ma még kavarog a mélység,
új energia terem,
hogy az égen tiszta kékség,
s meleg legyen idelenn.
Ha nem lesz folt, kihűl szívem,
nem világít már soha.
Nem fűt melegen, sem híven.
Amíg ragyog, ostoba?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.