Fa

Sopotnik Zoltán verse nyomán

Egy fa embert visz a hátán.
Úgy úszik vele.
Törzsestől, gyökerestől, lombkoronástól.
Annak, mintha közös lenne a törzse a fáéval,
félelmetes látvány.
Kimerevíti az időt,
ahogyan a mocskos áradatban elsuhannak.
Más fák is velük száguldanak,
egyikükön sincsen ember.
Azok néha összeütköznek, átfordulnak,
de ez a fa nem.
Talán tudja, ember utazik rajta,
leszállni képtelen.
Az ár már átvitte a híd alatt,
ága nem akadt bele,
nem csapódott a pillérnek, mint mások.
Egyensúlyozza nagy koronája,
földlabdás gyökérzete.
Nagyon régóta úszhatnak így együtt,
a földlabda félig szétmállott,
az ember teljesen átázott,
remegve simul a fához,
annak ágaiba kapaszkodva.
Átsodorja őket a víz
a határon.