Tíz évesen

Tíz évesen az ember
még farost lemezből fűrészelt
pajzzsal és csatabárddal szaladgál
a ház melletti prérin,
szemüvege miatta nem Üvegszemnek,
hanem Vasszemnek nevezik a törzsben.

Tíz évesen az embernek
még nincsen gondja arról,
honnan jött és merre tart,
csak ködös sejtései lehetnek
egy-egy augusztusi, csillagfényes estén
a tó mellett üldögélve,
balinra vagy keszegre várva,
hogy feje fölött a csillagos ég mélységében
csillagrendszerek roppannak végtelen fekete lyukakba,
egész Napok, bolgyórendszerek tűnnek el a semmibe
végtelen kataklizmákban,
pusztító áradások és földrengések irtanak népeket,
és van, ahol ma is bombák hullanak az égből.

Tíz évesen az ember okos.

Mindenről tud, mindenről hall,
és mindent beépít magába,
de még nem érinti saját életét,
csak néha, egyedül a szobában,
elalvás előtt suhan át rajta a rettenet:
én is meg fogok halni.

Tíz évesen az ember hős lesz.

Mindenkit megment a közelítő üstököstől,
a fekete lyukakat eltéríti pályájukról,
és időben figyelmezteti a Titanicot
a közelgő jéghegyre.

Tíz évesen az ember már tud a szerelemről,
egyre csak várja,
mikor lesz majd elég nagy ahhoz,
hogy ő is szerelmes lehessen.

Mert tíz évesen az ember
még mit sem tud arról,
hogy milyen gyötrelem
szerelemre várni,
és szerelem nélkül élni
egy életen át.