Dante Poklába száll alá.
Az, akit a szenvedély gyötör,
akivel harcol a halál,
míg más alaptáborban vigad,
légritka térben fuldoklik vadul,
felperzsel minden ócska hidat,
saját hibáiból sosem tanul.
A költő nem Parnasszusra tör,
a hegy nő lábai alá.
Zűrzavart mind tisztára söpör,
teremt, ahol mit sem talál.
Követnék őt milliónyian,
de szárnytolluk ki sem nőtt még soha,
a költő meg kérdezi: mi van?
A sors kihez volt végül mostoha?
A költő nem Parnasszusra tör,
a föld megy ki lába alól,
és a helyén megnyíló gödör
a mélységbe vész valahol.
Cérnavékony a kenderkötél
kifeszítve zordon semmi felett.
Leesik? Nincs díszes szemfödél,
és senki sem látja a kötelet.
A költő nem Parnasszusra tör.
A Parnasszus tör ellene.
Körülötte ott a krétakör,
abból rángatja szelleme
és érzelmei ezer felé,
és hogyha úgy adódna néhanap,
sem viszik ügyét bíró elé,
maga dönt. Ha jól, műve fennmarad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.