A Tejútnak teje megsavanyodott.
A bányamélyből lúdvércnek lángja gyúlt,
a birgej hangja a téren harsogott:
- Veszély jön, veszély! Rögtön itt az éjfél! -
nem figyeltek már régen reá oda;
vetélkedő ment: senki sem volt észnél,
szólhatott a holtat keltő harsona!
Lement a birgej, és feljött a szén is,
magából egy óriás tüzet rakott.
A nép a tévét nézte egyre mégis:
a tűzről most ismert arc hazudozott.
Jó volt látni, hinni benne, álmodni róla,
hogy csak egyre jobb lesz majd az életünk,
hiszen nagyon unalmas volt a nóta,
hogy csak azt ehetjük, mit megtermelünk.
A Hold megtöppedt, ráncos lett a vén Föld.
A Tejúton Ménrót lova nyihogott,
a föld kiszáradt, eltűnt már minden zöld.
A polgár épp egy új hülyén vihogott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.