Tudod, még mindig nem épültem föl a traumából,
és megint úgy gondolom, hogy soha nem is fogok,
és ez most sanszosabb, pedig már volt egy-két
alkalommal az életemben, hogy így gondolkodtam,
aztán tessék, csak fölépültem, de mindig csak azért,
hogy beszerezzek magamnak egy újabb sérülést,
amelyről azt gondolhatom, na ezt aztán már tényleg
nem bírom kiheverni az idők végezetéig sem.
Pedig a francokat nem, csak valahogy két trauma között
olyan üresnek látszik előre az élet, mint amikor
az embert ott hagyja a tevekaraván a két oázis között
félúton a negyven fokos hőségben amely még el sem érte
a napi maximumot, és már az utolsó csepp nedvességet
izzadja ki magából, pedig hol van még a másik oázis,
vagy a naplemente, amely után csak a farkasordítóan
hideg éjszaka közeledne, amikor a sziklák csengése
hallatszik a távolból, amint homokká repednek szét.
Csak azt tudnám, hova megyek, és egyáltalán: minek?
Persze most mondhatod, nem az okokat kell keresgetni folyton,
hanem az utat, amerre a karaván ment, de minek rohanjon
az ember egy karaván után, amelyik véletlenül
elfelejtkezett róla, vagy szándékosan ott hagyta,
talán, hogy a megmaradónak több víz jusson a legközelebbi
oázisig, de mindegy is az, lehet, hogy nem is oázishoz
tartanak, és ha a nyomokat próbálnám követni, csak
még mélyebbre merülnék a száraz és forrón üres homoksivatagba.
A nyomokat meg úgyis elfújja az este feltámadó szél,
és reggel már azt sem tudod, hogy körülbelül hogyan tartsd az irányt,
bár az igazat megvallva az sem biztos, hogy létezik olyan.
Vajon eljutok még egy oázisig? Vagy ez volt az utolsó trauma?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.