Szürke bádogba öltözött az ég,
s mintha az eső alulról esne.
A háztetőn a sok piros cserép
csillog, mint a fürdőben a csempe.
A lábam szétázott szinte térdig,
hiába az ernyő fejem fölött.
Nem tudom, mit mondok, hogyha kérdik,
mire vársz? Miért vagy ilyen lökött?
Korábban még csak szemerkélt a víz
akár a permet, úgy hullott alá
- az órán már húsz perccel elmúlt tíz,
vajon a tizenegy még itt talál?
Mert most már rázendített az eső,
kirepedt a bádog-ég, úgy szakad.
Szívemből lassan elszáll az erő,
az a csöppnyi is, amely ott akad.
Úgy hiszem, hogy most végleg feladom,
és a szétázott csokor virágot
a korláton át a vízbe dobom,
és gyűlölni fogom a világot.
De lám! Az eső most alábbhagyott,
a Nap kibújt a felhőrésen át,
és látom őt is a buszon, amott!
Ez nem esőt ér: százezer halált!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.