de csak a szemközti házfal teszi;
csikorogva forognak a fogaskerekek,
ahogyan a folyó csikorog
egy rozsdásodó uszály feneke alatt.
Néha beléd szüremlik a fakó égi kék,
de zsigereidben hordod már a barna estet,
eltemetve kopott kordzakódba.
Járnád az erdőt még,
a képeken lefestettet,
mondjuk Siskin erdeit október végén,
recsegve törne a száraz avar,
ahol nem zavarta soha senki
a vastag törzsű tölgyek évszázados álmát.
Bár Siskin erdei nyíresek és fenyvesek...
Szeretted ezt a létet,
a nyüzsgő, hullámzó kakofóniát
a város közepén,
mint ahogyan szeretsz mindent,
és semmit sem igazán,
amióta nincs, ami viszontszeretne;
a tüskét, amely összekaristolja mezítelen karod,
ha baltával irtod, kint a meddő földön,
a föld szagát egy üvöltő nyári délután,
ha Nap tüzében porrá esnek szét a földrögök,
és szinte lángra gyúl a világ,
mint valaha bent, a szívedben a szerelem.
Fordulj vissza a kékes-zölden derengő fényhez,
kalapáld csak pengére az értelmetlen krikszkrakszok sorát,
ha nincsen már, ami áthevítsen,
csak hagyd, hogy szájig feltöltsön végre
a zárt ablakon becsorgó novemberi hideg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.