Naponta halni százezer halált:
sejtem pusztul bennem, és a gondolat,
amely a tudatig még el sem talált,
elhalt mélyen lenn az agykéreg alatt,
s naponta osztani magamnak
ezernyi újabb életet,
amint kettéosztódnak sejtjeim,
hogy tovább is élhessen az én veled,
amíg a két szemed csak rátekint.
Millió halállal halni perc alatt,
ha két szemedből nem ragyog az élet,
ami volt, a pillanat már elszaladt,
és újra vissza nem hozom,
tudom, és félek.
Naponta újraalkotom magam,
amíg tudom, hogy érdemes
kidobni mind a rosszat,
és őrizni, hogyha van
növelni tán, ami belül nemes.
Mindez minek? Hát érdemes a gyötrelem,
ha nincs reménylett feloldozás,
hogyha csak saját fejemben van velem
egy vágyott élet?
Kerestem fenn, az arcon,
s a testnek másik végein,
amíg csak volt kivel keresni azt.
Feladni harcom
hogyha sorsom egyre csak leint,
és nincs jövő, amely itt maraszt?
Vagy naponta halni százezer halált,
amíg csak tart az élet,
amíg a vég meg nem talált?
Feladni a reményt?
Feledni téged?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.