és fénye olvadt viaszként csorog végig
a falon fölfutó borostyán
amúgy is fémfényű levelein,
amelyek szívós léggyökereikkel
elválaszthatatlanul a vakolatba kapaszkodva
tartják meg a fény felé törekvésében
ezt a dzsungelszerűen vadul burjánzó,
túlélésre törekvő parazitát,
amely mintha nem is egy növény lenne,
hanem élőlények millióiból, milliárdjaiból összeálló,
egész, teljes ökoszisztéma,
melynek egyedei, egymás leszármazottai
szárakkal, kacsokkal kapaszkodnak egymásba,
és bár egyikük a másikából ered,
mégis vadul küzdenek maguk között
a megszerezhető legkisebb fénymorzsáért is.
Ha a szél megmozgatja a leveleket,
még ádáz harcuk máskor néma csatazaját is hallani,
ahogyan hangosan veszekednek,
szidják a másik - maguk - lemenőit,
és visszhangzik a lég
a halálba fordulók sikolyaitól.
Hiába zárom be az ablakot,
a sikolyok a dupla ablaküvegen át is befolynak a szobába,
lassan-lassan feltöltik azt,
a hullámok már-már a heverőt nyaldossák,
amelyen fekszem,
kishíján elborítanak,
belefolynak a fülembe,
megtöltik fejemet,
már a számon sem kapok levegőt,
belecsorognak az orromba,
és feltöltenek mindent elárasztó szenvedésükkel,
mintha nekem nem lenne
éppen elég a magam baja.
Persze így inkább a levelek élet-halál harcára,
az éjszakai telihold fényében folyó,
ádázul öldöklő küzdelemre koncentrálok.
Nincs is más árnyék a falon,
csak a borostyáné.
Itt nem válik a holdfényben kút fölé hajló
lányalak árnyképévé a vízparti fűzfa,
mint Derek Walcott Európájában,
hiszen a legközelebbi fűz
innen majd negyedóra járásnyira áll
a tó partján;
alatta több, mint ezer napon át
jártam el oda-vissza,
romantikus képeket szövögetve elmémben
még világos nappalokon is.
A fűz megvan, de ma már csak
a borostyán levelén megcsillanó viaszos holdfény
hozza elő belőlem az emléket.
Pedig a csillogó levelek
nem nosztalgiára serkentenek,
mert fényük,
mint az éles pengéken csillanó fény,
a torkomat fenyegeti:
zárnom kell az ablakot,
mert valamelyik hajnalban,
éjfél után,
amikor legmélyebb a csend,
szellő sem mozdul,
és az utolsó éjszakai postavonat zaja is régen elhalt a távolban,
amikor a legvalószínűbb,
hogy az éjszakai őrség tagjai elszunyókálnak,
esetleg egyikük-másikuk a kimerültségtől
a földre zuhan,
majd elszakítják magukat a házfaltól,
egyenként, vagy szárastól,
csoportosan, élő láncot alkotva,
magukkal vonszolva egy,
leszakított,
jókora darab vakolatot,
amely csikorgón súrlódó hangot ad
a terasz kövezetén,
ablakom alá kúsznak,
karcolás- és mészpor nyomot hagyva a vakolat után,
amelyet a hajnali eső majd a csatornába öblít,
fölfeszítik a zárt ablakszárnyakat,
és a telihold fényében betekergőzve szobámba
egyenként végighúzzák fénylő éleiket torkomon,
miközben olyan szorosan az ágyhoz nyűgöznek,
hogy mozdulni,
és levegő híján még sikoltani se legyek képes.
Be kellene szögelnem az ablakot.
Lehet, holnap reggel meg is teszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.