Megálló

Nyughass már! - próbált rálépni a cipője orra előtt mocorgó csikkre, amely hirtelen odébb szökkent a közelítő cipőtalp elől. Kissé utána nyúlt a lábával, de a csikk megint elinalt előle, mire diszkrét spárgába lemenve próbálta eltaposni a renitenskedőt.
A mellette álló lány, talpa alatt a járda szélével egy félmosolyt küldött.
Emlékezett rá: a posta még az expess küldeményeket is csak egy napos határidővel vállalta, és éppen nem lesz otthon, amikor a postás kisasszony, akinek az apja már évek óta fogja csapni a szelet, ha a hőmérő higanyszála 25C fölé emelkedik, kihozza, így a blankettával be kell majd mennie érte a postahivatalba.
Sokára jár majd ott legközelebb, ezért beletelik majd egy időbe, mire megtalálja az ablak, amely mögött egy unott tisztviselő próbálja nyakon csípni egy halom papírból a menekülő borítékokat, hogy büntetésképpen jó nagyot sózzon a hátukra a nagy kerek pecséttel. Ilyen pecsétet lát majd a Szigorúan ellenőrzött vonatokban a postáskisasszony kerek, fehér hátsóján.
A küldemény sérült lesz. Alá kell majd írnia valamilyen jegyzőkönyvet. A félmosoly addigra megkopik, fényét veszti, és a fele hiányzik is majd. Valaki megdézsmálja, hallani fogja, hogy már a postára is bekerülnek a szarkák, hiába zárják szorosan az ablakokat. Egyre ritkábbak a hullott szarkatollak a postaládák környékén.
A negyed mosolyt a neki járó, átsuhanó örömmel nyugtázza majd, a nyugtát elektronikusan kézbesíti a hálózat.
Amint rés nyílt az előttük hömpölygő fém-műanyag folyamon, a gázlón átkeltek a szigetre. Emlékezett: holnap is itt látja majd a lányt, aztán minden reggel, ugyanebben az időben, ugyanarra a villamosra szállnak majd föl, szinte egy ütemre csattogtatva szárnyaikat a körülöttük állók néma ovációjától övezetten.
Most viszont majdnem feltörte az aszfaltot. A lábra, nem az az alatt lévő villamoslépcsőre ügyelt, így az kihasználva a felügyelet pillanatnyi lazulását, megszökött. A levegőre lépett, amely ezen a meleg nyári reggelen nem bizonyult elég Szilárdnak. Maximum Jánosnak vagy Lacinak.
A villamosvezető is együtt vallotta a társadalom 3/2-ével, hogy a plakátokon ferdén jobbra, Európába emelkedő jövőbe kell tekinteni, így vissza sem pillantott: ami lesz, elmúlt, spongya rá!
A berregéssel egy időben becsukódó ajtó úgy fogta két szárnya közé hősünk nyakát, ahogyan azt még egy kondorkeselyűtől, de még a szárnysegédek alá rendelt alakulatoktól sem várná az ember.
- Mennyit is futok százon? - tűnődött. A kérdés persze költői volt: több, mint két évtizede lesz, hogy utoljára mérte, négy perc, harminckét másodperc lesz a részideje , hogy a pálya egyharmadánál, 133 m 33. cm-nél meghal. Teljesítménye addig úgy változik, mint a kommunizmusé, amelyik eléri a Föld területének 1/6-át. De addig nem nyúlik történetünk.

A következő megálló azonban 613 m-re volt (pár centi bizonytalansággal), erre pontosan emlékezett, mert másnap meg fogja nézni a Google Map-en, külön kis scriptet ír majd rá. Mindig gondosan készül a megtörtént baleseteire utólag. De a szoknya alól kilátszó lábat nem tudja majd bevenni a számításba. Még kevésbé a lábak és a derék közötti, szoknya által takart gömbölyödő részt.
Az ajtó szorítása engedett a nyakán, és a villamos úgy állt meg, hogy el sem indult. Aztán egy szisszenéssel kinyíltak az ajtók, és a lány tartotta a szárnyakat széttárva, akivel majd rendszeresen utazik együtt ettől fogva reggelente, és ki tudja, hova, még, ez azonban a már ismert happy end, amely nem témája a történetnek.
A történetnek, amely a reggeli találkozó előtt egy éktelenül pocsék éjszakát rejtett a múltban, amelyet egy igen rossz este előzött meg, bizonyságul, hogy minden pech után következhet valami jó, és minden jó dolgot ugyanilyen gyakorisággal előzhet meg valami éktelenül leverő szörnyűség. Vagy fordítva. Amíg a kétféle dolog egyenlő relatív gyakorisággal jelentkezik, addig igazából mindegy is: csak a libikóka marad, mindegy melyik irányból nézzük: egyszer fönt, másszor lent, vagy egyszer lent, másszor fönt.
Persze ilyen lapos bölcselkedésekre nem nagyon futotta az ajtónyitás előtt, örült, hogy a tüdejében maradt levegő még elegendőnek bizonyult ezúttal nem csak a pálya egyharmadáig, hanem a túléléshez is. Ámbár... Kérdés, hogy ez a libikóka emelkedő vagy a süllyedő végéhez fog-e tartozni. De ott már nem tartunk. Már az előző esténél járunk, amikor egy végső lemondással döbben rá, hogy az a történet is véges, mint minden a világon, amely majd a történet végén veszi kezdetét. Ha egyáltalán...