a dombtetőn kifekve
de messze volt az alkony!
A Nap hasunkra tűzött,
a tiszta égre fodros,
pehelynyi pára lebbent.
A fűre fekve nézem
ma újra, elveszetten.
A völgybe, mélyre nézve
a sok-sok apró ember
szaladgált, mint a hangya
a tors közt, lábainknál.
A hangya ránk is mászott,
hogy egy leány sikoltva
felugrott gyorsan talpra.
A többiek nevették.
A fű, amin hevertünk,
virággal illatos volt,
s megint fölállt mögöttünk,
amint fölkeltünk róla.
Ma már hiába mennék
a dombtetőre vissza,
hogy új nyomát keressem
a régi boldogságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.