Ott eszi a fene

Reggel van, te kelsz először,
így megy ez évek, de lehet, évtizedek óta.
Borotválkozás, mosdás, öltözködés,
de gyakran előbb inget vasalni.
Aztán irány a konyha,
kávé, tej a tűzhelyre,
és kenyérszelés,
de ha nincs valami otthon,
akkor gáz van,
mert a bolt csak hatkor nyit.
Neked meg negyed hétkor indulni kell,
ha nem akarsz elkésni.
De nem akarsz.
Így előfordul, hogy a reggeli
lényegében kimarad.
Mire a többiek megmozdulnak,
lassan éppen indulni kell.
Tulajdonképpen szerencsére.

Már régen lemondtál
a normális életről,
már ha létezik egyáltalán olyan,
hogy normális élet.
Ha azon az otthoni társalgást,
az "otthon melegét" kell érteni,
akkor nincs.

A nap lényegtelen.
Minden gondja-baja efemer.
Felejthető semmiség, mire hazaérsz.
(Persze a háttérben
ott tátong fél tucat szakadék,
amelyek közül
bármelyik és bármennyi
akármilyen kombinációban
elnyelhet
bármelyik pillanatban.)



A délután és este normálisan elviselhető,
csak a kora estét kell túlélni,
mert akkor találkoztok pár percre.
Aztán mindenki a vackára húzódik,
és elmúlik a veszély:
a "társasági élet" otthon
évek óta a vádaskodásban merül ki,
és ha nem akarsz veszekedni,
hallgatsz.
És nem akarsz.

Egyszer-egyszer elkap a sodor,
és alig várod, hogy az éppen divatos
portálra bejelentkezhess,
hátha ott van a drót másik felén
az is, akivel lehet beszélni,
de ez is elmúlik.
Mindig elrontod.
Ezt is.
Mint a házasságot.

Ott eszi a fene.

Eltelik az este, aztán beesel az ágyba.
Fűtés nincs a kis szobában,
de csak akkor van hideg,
ha kint keményen fagy.
A takaró alatt hamar bemelegszik.
Azért néha eszedbe jut
a tűzhelyen forrósított tégla,
nagyanyádnál, a téli szünetekben
a dunna alatt.

Tégla nincs.
Nem is baj. Elviseled.
Egy darabig.
De mindig így lesz.
Ott eszi a fene.