Furcsán erőteljesek, és intenzívek.
Mintha tieid lennének, de mégsem.
Ki van a képek mögött?
Fikció, vagy élet?
Akit az élethez ez kötött,
miért nem vele élek?
Pár délután kávéházban,
saját képeid olyan laposak;
a nappalokon, éjszakákban
árnyak és gondok taposnak.
Napközben a szürke katyvasz, de kit érdekel?
Estére jön a remegés:
vajon látható, olvasható,
lesz-e, várható-e még ma?
Nevetés?
Átlátszó lettél,
mint az üvegablak.
Jobb lett volna ennél,
ha homályban hagynak?
De nem lát meg úgysem senki:
maszatos az üveg.
A homályban oly könnyű elveszni!
Azután utána:
a mély gödör.
Ismered: amikor bután a
saját kínod az ami meggyötör.
Jó ez így? Nem, de mégis.
Nincs más út a halál felé.
Arra visz a te-meg-én is.
Csak innen el! Ebből elég,
és nem lehet, mert nincs hova.
Azután csak marad a kín,
a néma csend.
És a kérdésekre sincs,
senki, aki felel.
Csak a képek maradnak,
többé nem eresztenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.