Nem csak most

Én nem csak most írom hozzád versem,
amikor már mindennek vége,
amikor éppen ezek a versek
tettek pontot az egészre,
az egészre, amely el sem kezdődött talán,
és mégis ott lobog az emlékek falán
lángbetűkkel festve, mint a "megmérettél".

Könnyűnek találtattam tehát,
és mindarra elégtelennek,
amit csak az értelmem belát,
és amit némelyek szinte megvetnek.
Nekem életet jelentett pedig,
azt, hogy van még olyan a halál után.
Elfutott előlem, amint azt teszik
mind a pillanatok. Én meg csak bután,
ostobán állok azóta is, és bámulom,
ahogyan az élet mellőlem eloson:

Vén vagyok, mint az országút
- legalábbis annak látszom, ha a tükörbe nézek -,
nem fiatalít már engem, a borostás arcút
ragyogó, friss, üde személyed;
fekete kalapom is olyan lehangoló,
mint varjak kabátja a mezőn,
amelyet belepett a fehér hó
a falu végén, túl a temetőn.

Én nem csak most írom verseim,
írtam már korábban is,
és még soha sem voltak olyan érzéseim,
hogy amit leírnék, az talán hamis
lehetne, vagy nemkívánatos.
Jól tudom, hogy hangjuk többnyire bánatos,
de minek örülnék? Hogy van még borom?
Folyton csak sorsommal alkudozhatom
az "ehess, ihass, ölelhess, alhass!" fölött.
Hetvenöt százalék az igen jó arány,
tehát csak hallgass, ne hőbörögj!
Ha erről tudna még szegény anyám!