Elégia

Írhatnám, hogy
sejtjeidből villanó világok
bűvölő mámorába estem;
hogy rád néztem, és üzemmódot váltott
agyamban a pszichém és a testem.

Minek írnám?
Más sejthalmazok uralják mára elméd
és érzékeid.
Voltál, mint a villám:
fellobban,
tüzében élesen látsz,
de nem melegít.

Tüzet gyújt a száraz sivatagban,
lángra lobban tőle a csipkebokor.
Lángnyelvek sziszegik benne halkan:
szerelem nélkül az élet pokol.

Nem hallani,
de megszenvedtem én ezt.
Agyamban rezeg százezer szavad.
Érintésed talán halottat éleszt,
de én tudom, már nem leszek szabad,
bár elmúlt az őrület dagálya,
a hormonáradat már elcsitult,
és vérköreim lüktető zajára
a hétköznapoknak néma csendje hullt.

Ami hozzád újra elvihetne,
olyan vonat már nincsen.
Sehova sem vezet már semmi sín.
De a szív és a test hogyan is feledne!
Az elmét mélyen átitatja még a kín,
kezem rég nem tartom a kilincsen.

Elmúlt az Óda. Elégia van csak,
amíg elmémben marnak a savak.
Hidege sért metsző acélnak, vasnak,
ha elgondolom, hogyan hallgattalak.

Nem írom, hogy való világot
épített bennem szavaid hada.
A vermet talán most már másnak ásod.
Engem nem vársz már vissza oda.